19. fejezet: Emlékek
2009.07.12. 14:04
Hát, ez a vártnál rövidebb lett és nem is a legjobb, de azért jó olvasást! :)
William
Néha az érzéseim olyan intenzitással törnek rám, olyan váratlanul, mint mikor fejbe vágnak valakit egy sörösüveggel. Nem mondom, hogy kellemes. Főleg akkor, amikor még a múltad is a nyakadba szakad vele együtt.
Pedig már lezártad. Lezártál mindent egy sötét pincébe, most még is van valaki, aki előveszi a zsebéből a kulcsot és a képedbe nyomja, miszerint nem feledkezhetsz meg róla.
Hazudtam Winnie-nek. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellett volna, de mit tehettem? Mondtam volna meg neki, hogy bocsi, volt egyszer egy ballépésem, ugyanis összeszűrtem a levet az ellenség női tagjával? Ő elmondta volna Vestának, akiktől pedig megkaptam volna a magamét. Néha úgy érzem, hogy Vesta nem is a húgom, hanem a nővérem.
Nem tagadom, anno Nicole teljesen elcsavarta a fejemet. Még tinédzser voltam – persze ezzel nem mentegetőzni akarok – és tapasztalatlan, befolyásolható. Ő folyamatosan kacérkodott velem, és én alig tudtam ellenállni neki. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy vele legyek. Mindketten tizenhét évesek voltunk, ő mégis idősebbnek tűnt. Aztán egyszer csak a léggömb kipukkant, és kiderült, hogy Denevy. Természetesen ezt akkor adta tudtomra, amikor már kezdtünk bemelegedni a dologba. Egy évig ezen rágtam magam.
Aztán megjelent Winnie és minden felborult. Bennem. Megváltozott valami. Az lett volna az ésszerű, ha elmondok neki mindent, de akkor bizonyára egy gyenge férfinak tartott volna. És én nem akartam megkockáztatni, hogy ne akarjon velem lenni.
De így visszagondolva az első komoly beszélgetésünkre, hülyeség volt titkolózni. Most még többet kell majd magyarázkodnom, de fogalmam nincs, hogy álljak neki. Biztos azt hiszi, hogy lefeküdtem vele. Pedig nem. Huszonegy évesen- huszonnyolcadikán már huszonkettő- kaptam meg tőle az egyik legcsodálatosabb dolgot a világon. És itt most nem a szexre gondolok. De nem ám. A szerelemre. Teljesen magához láncolt, a szívem immár az övé. És nem veszíthetem el.
De a pincét kinyitották és a múlt mint egy kard itt lebeg a fejem fölött és arra vár, hogy lesújtson. Teljes szívemből szeretem Winnie-t, de Nicole jelenlétével rám zuhantnak az emlékek.
Winnie
Körülbelül hajnali egy volt, amikor hazaértünk. William egész este alatt teljesen el volt pilledve, úgy tűnt, valamin nagyon töri a fejét. Én a vártnál jobban éreztem magam, Vestával sokat táncoltunk, és a kelleténél kicsivel több koktél és Martini gurult le a torkomon. De hát, végül is nem bántam, a délután úgyis csak az agyalással telt el, ami senkinek nem tett valami jót.
Jonathan az este folyamán sokszor beszélt négyszemközt Jareddel, amiből arra következtettünk, hogy talán az elméletünket vázolta fel neki. Jared nem volt feldúlt, szóval talán jól fogadta a dolgot. Épp ezért, még nem tudtuk, hogy hova megyünk holnap, nem akartuk Hilary előtt megvitatni, hisz’ ki tudja, lehet tényleg elárult bennünket, s most is megtenné, hogy Allenék rajtunk üssenek.
Így hát teljes tudatlanságban feküdtem le este-, vagyis hajnalban- William mellé. Megint nem beszéltünk valami sokat, és már kezdett elegem lenni a dologból. Viszont nem voltam hajlandó követni a ha-a-hegy-nem-megy-mohamedhez elvet. Makacs vagyok, tudom, és valószínűleg az is maradok életem végéig. Ha úgy gondolja, hogy hajlandó végre elmondani, akkor állok elébe. Én nyitott vagyok egy beszélgetésre, de komolyan. Nem akarok veszekedni. Még nem.
Sokáig nem tudtam elaludni. Hol Nicole, hol az az ismeretlen srác, a legtöbbször pedig Allen és csapat járt a fejemben. Volt közöttük egy alacsony pasas, rövid barna hajjal és kecskeszakállal. Olyan franciának nézett ki, fogalmam nincs miért. Aztán ott volt az a hústorony, vagy inkább izom, na mindegy. Hát vele nem szeretnék találkozni egy sötét sikátorban (mondjuk egyikükkel sem). A szeme szinte fekete volt, s a haja szintén, csak az hullámos. Viszont volt valaki, aki nem tűnt annyira félelmetesnek. Sőt, ha nem tudnám, hogy meg akar ölni, akkor azt is mondanám, hogy jól néz ki, de ebben a tudatban inkább mellőzzük az e fajta dolgokat. Tehát ő nem tűnt olyan nagyon gonosznak. Szőkésbarna rövid haja volt, ami csak szanaszét állt a feje tetején, és szürke szemei voltak. Nem vicc, tényleg szürkének tűntek. Legalábbis messziről. Aztán ott volt még egy alak, na rajta látszott, hogy elszánt és mindenre kész, amit a Mestere parancsol neki. Átlagos volt; barna haj, barna szem. Viszont az álla előreálló volt, és az orra kicsit görbe. Biztos megsínylette valamilyen verekedés közepette.
Ilyen gondolatokkal a fejemben talált rám az álom, s vetett is véget neki gyorsan a telefonom hangos rezgése az éjjeliszekrényen. William már nem volt mellettem, amit kicsit furcsálltam, hiszen nem szokott magamra hagyni. Bár az utóbbi napok…
Bementem a fürdőbe és egy gyors fürdés és emberi arc formálása után felöltöztem, majd a konyhába mentem. A többiek már az asztalnál ültek. Nem emlékeztem, hogy előbbi időpontról lett volna szó.
- Elkéstem? – vontam fel a szemöldököm melléjük érve.
- Jó reggelt neked is. Nem, még Hilary és Jared nincsenek itt. – szólt William, és ahogy ezt kimondta csengettek is.
- Aha. Látom. – feleltem és kivettem a szekrényből a müzlit, hogy legalább legyen valami a gyomromban.
Vesta betessékelte Jaredet és Hilary-t akik biccentettek felénk. Jared elég komornak tűnt… Talán beszéltek valamiről?- fogott el a kíváncsiság, de inkább nem szóltam semmit.
Miután mindenki evett valamit, elindultunk a buszmegálló felé. Megbeszéltük közben, hogy ma a Westminster apátság, a Hampton Court palota és a Tower of London kerül sorra. Elvégre reggel van, fél kilenc, tehát ha csipkedjük magunkat, akkor mindenre lesz időnk, amit abszolút nem bánok. Igazából, nagyon örülnék, ha végre vége lenne ennek az egésznek. De úgy érzem, hogy ez még elég messze van. Valahol a ködös távolban… milyen ironikus, nem?
Tehát a lábunk először a Westminster apátsághoz vezetett. Hilary egész idő alatt feszült volt, de William szóval tartott, amin meglepődtem. És még a kezemet is megfogta. Hm, haladunk. De én nem adom be könnyen a derekam. Ha vissza akarja nyerni a bizalmam, beszéljen, én hallgatom.
Itt is mint Dublinban, megvettük a jegyeket és felosztottuk a csapatot. William és én természetesen egymásra voltunk utalva. Viszont, lehet, hogy hülyén hangzik, de féltettem Jaredet Hilarytől. Általában fordítva kellene lennie, de ki tudja, mire nem képes az a csaj. De hát Jared tud magára vigyázni. Hilary biztos lerágja az összes körmét, hogy nem tudott szólni a Mesterének, hogy hol leszünk és mikor.
Williammel a toronyba mentünk és ott igyekeztünk egy kis kutatást végezni; viszont akadt egy kisebbfajta probléma. Sokan voltak. Nem, nem sokan. Rengetegen. Szóval meg kell várnunk, amíg nagyjából szétszélednek, hisz’ William képessége csak az időt állítja meg, az emberek nem fagynak meg közben. Na nem úgy mint a Bűbájos boszorkákban Piper képessége. Szerettem azt a sorozatot. Williammel igyekeztünk egy normális pár képét mutatni, akik csak turisták és nincs semmi hátsó szándékuk. Végül is, nekünk sem volt. Annyira.
- Voltál már itt? – érdeklődte.
- Még kiskoromban anyuval és apuval. De nem nagyon emlékszem már. Mindenestre csodálatos.
- Igen, szerintem is szép hely. – felelte. Megint merengett, láttam a tekintetén. De most fájdalmas volt az arckifejezése.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? Teljes szívemből szeretlek. – belefúrta az arcát a hajamba és úgy mondta mindezt. A kezeit a derekam köré fonta. A térdeim teljesen elgyengültek. Hjaj, már megint. Kiakasztó, komolyan. Még is befolyásolható lennék?
- Tudom. De azért nem mindig értelek. De én is szeretlek. – sóhajtottam. Most vettük csak észre, hogy a helyiség ahol tartózkodtunk, teljesen kiürült. És én megint nem értettem magamat.
Én beálltam az ajtóba, mint ahogy Dublinban is tettem, és William ismét kikapcsolta a biztonsági kamerákat, valamint bevetette természetfeletti képességét. Megint elcsodálkoztam rajta, hogy s miképp rendelkezhet ilyennel az ember.
- Csinálod most te? – kérdezte William, miután végzett a szükséges előkészületekkel.
- Oké. – odajött a helyemre, én pedig bemásztam az elkülönített részekbe. Körülbelül tíz perce keresgélhettem, amikor William megszólalt.
- Gyorsan, pakolj vissza mindent, mert jönnek. Siess! – a francba.
Igyekeztem turbógyorsasággal visszarakni mindent a helyére, William pedig „visszaállította” az időd és a kamerákat. Az utolsót épp, hogy vissza tudta szerelni, amikor már az ajtón léptek be az újonnan érkezett idegenek. Japánok voltak. Semmit nem vettek észre az egészből, az izgatottságunk sem tűnt fel nekik. Még szerencse. Kedvesen mosolyogtak ránk, mondták, hogy Konnicsi va, mi is mondtuk, és leléptünk, mint akiket kilőttek.
- Találtál valamit? – kérdezte, amikor már hallótávolságon kívül kerültünk tőlük.
- Az ég adta világon semmit, érted? – mondtam bosszúsan. – Szerintem semmi nem lesz itt, Angliában. Legalábbis Londonban tuti.
- Sosem lehet tudni. – ja, igaz. De akkor is! Csak vesztegetjük az időnket. Vagy én vagyok túl pesszimista? A fene tudja.
Mindenesetre a bejárathoz sétáltunk és ott vártuk meg a többieket, akik kicsivel később meg is érkeztek.
- Valami? – érdeklődött Vesta reménnyel a hangjában.
- Nuku. Semmi. – válaszoltam.
Jaredék ugyan így tettek. Hilary még mindig rosszul nézett ki.
- Mi a baj Hilary? – fordultam oda hozzá mosollyal a képemen. – Rosszul vagy? Sápadtnak tűnsz.
- Nincs semmi. Jól vagyok, kösz. – felelte kicsit mogorván. Én megpróbáltam…
- Hát jó. – vontam meg a vállam, mire Vesta köhögni kezdett. Szerintem is vicces volt.
- Akkor most merre? – ez már William volt.
- Szerintem a Tower aztán a Hampton Court. – feleltem.
- Egyetértek. Akkor induljunk is.
Tehát a lábunk a Tower felé vitt minket, ami még kellő távolságban volt tőlünk.
- Na, mi van veletek? – érdeklődte tőlem Vesta miközben felszálltunk a metróra.
- Megvagyunk. – rántottam egyet a vállamon. – Így szeretlek úgy szeretlek. Ezzel nincs semmi baj, meg el is hiszem. De akkor is… van valami tüske. Nem tudom mi.
- Majd rendbe jön minden, hidd el. Titeket Isten is egymásnak teremtett. – na, igen. És ha én ezt nem akarom? Jelen pillanatban olyan bizonytalan vagyok, hogy az még nekem is fáj. Márpedig ha én nem tudok kiigazodni magamon, akkor más hogy tudjon?
Megráztam a fejem és igyekeztem kikapcsolni az agyam. Nem gondolni semmire; ez lenne a legkézenfekvőbb. Ha nem izgatna semmi, se az az átkozott láda, se a kapcsolatunk, semmi. Akkor minden jó lenne. De mivel az idő nagy részében agyalok valamin, ezért ez veszett ügy.
Leszálltunk a Towernél és bevetettük magunkat a falai közé, hogy ismét újabb ismeretekkel legyünk gazdagabbak; amiknek semmi közük nincs ahhoz, amit keresünk. Azt hiszem, ha ezzel is és a Hamptonnal is végzünk, megmondom nekik, hogy a megérzéseimre hallgatva azt javaslom, folytassuk Windsorban a keresést. Bár, kétlem, hogy ott lenne valami, de ott mégis csak valamivel biztosabb, mint itt. Hisz’ ott van a titok nyitja, amire még anyu hívta fel a figyelmemet.
A Towerben és a Hamptonban is végighallgattuk az idegenvezetők ismereterjesztő szavait, és mindegyik helyről csalódottan kellett távoznunk. De mivel egy jó barát nem mondja azt, hogy én megmondtam, ezért inkább csendben maradtam. A palotában több időt töltöttünk, így volt alkalmunk megcsodálni csodálatos kertjeit. A kastély is borzasztó nagy volt, hát akkor a kertek.
Az előnye, ennek a sok hiábavaló kutakodásnak az, hogy rengeteg szép helyre eljutok, amiről régen álmodni sem mertem volna.
- Szóval Winnie, úgy gondolod, hogy csak az időnket vesztegetjük és induljunk inkább Windsor-ba? – fordult hozzám Jared. Nem emlékeztem, hogy említettem volna nekik…
- Szerintem igen. Amúgy is ott derült fény a fél-igazságra, vagyis az öregasszony meg III. Edward kapcsolatára, szerintem az lenne, az ésszerű, ha odamennénk.
- Rendben, adunk a szavadra, akkor holnap indulunk is. -–mosolygott rám.
- Oké. Mikor megy vonat? -–rátapintottam a lényegre, úgyhogy megkerestük a legközelebbi vasút állomást.
Különböző járatok voltak kiírva, és szerencsére Oxford is kint volt, így nem kell bejönnünk Londonba. A kilencórásat néztük ki, ez még nem egy durva időpont, nem is kell olyan vészesen korán kelni. Bár, már mindegyünkre ráférne egy kiadós alvás, de ez még nem mostanában lesz megoldható.
*
- Jonathan, elmondtad Jared-nek, hogy mit gondolunk Hilary-vel kapcsolatban? – kérdeztem tőle este a konyhaasztalnál ülve.
- Igen, és jobban fogadta a dolgot, mint reméltem. Bár, bizonyára az is közrejátszott, hogy Hilary mostanában elég… furcsán viselkedik vele.
- Furcsán? – vonta fel a szemöldökét Vesta.
- Igen. Mindig feszült, ideges és sokszor elszakad nála a cérna. Jared pedig nem tudta mire vélni a dolgot.
- Akkor ezért volt reggel is olyan? – kérdeztem.
- Valószínűleg.
- Fel kell készülnünk a holnapi napra. – sóhajtottam.
- Mert?
- Hát mert Hilary biztos talál alkalmat az este folyamán, hogy Jared magára hagyja, s telefonálni fog Allennek.
- De az már nagyon feltűnő lenne, nem hiszem, hogy megkockáztatná. – rázta meg a fejét William.
- Hát, szerintem igen. Gondolj bele, szerintem Allen nem repes az örömtől, amiért nem értesítette őket arról, hogy ma hol is tartózkodunk. És azt sem tudjuk, hogy ők hol vannak. De mindegy. Biztos készülnek valamire, mint mindig.
- Winnie-nek igaza van. – állt mellém barátnőm.
- Jól van. Épp ezért, menjünk aludni, hogy holnap frissek és üdék legyünk. – kelt fel az asztaltól Jonathan, és mi követtük a példáját.
Az este és az éjszaka csigalassúsággal telt el. Erre még az is rátett egy lapáttal, hogy azt álmodtam, hogy Nicole és William hancúroznak. Ennyit arról, hogy holnap kipihent leszek.
A reggel hamar eljött, sőt az idő meglepően gyorsan telt, s mi már a Windsor kastély nagytermében álltunk. Mindannyian idegesek voltunk s épp ezért nem váltunk szét. Hilary arca más volt, mint tegnap. Sokkal… derűsebb.
- Allen hogyan tudott múltkor bejutni úgy, hogy nem buktak le? – bukott ki belőlem, mire Hilary szeme tágra nyílt.
- Hát, gondolom, ahogy mi. Jegyet vettek, és kész. – felelt Jonathan.
- Nem így értettem. Senki nem jött utánuk, nem voltak turisták. Legalábbis akkor nem, amikor megtámadtak minket.
- Ez egy okos kérdés. Nem csak nekünk vannak természetfeletti képességeink. Azt nem tudom, hogy a csatlósainak van-e, de Allennek igen. De ezt nem lehet definiálni. – fejtette ki Jared.
- Azért csak próbáld meg. – válaszoltam.
S ekkor egy éles kacaj ütötte meg a fülemet, és az ajtó kivágódott. Már akkor tudtam, hogy kihez tartozik mielőtt megfordultam volna. Ez a nevetés tele volt élettel és magabiztossággal. A gazdája pedig engem bámult. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. De azért álltam a tekintetét. Nem adom fel ilyen könnyen, ne is remélje!
- Olyan könnyű titeket megtalálni! – tárta szét a karját a Nicole mellett álló Allen, s Nicole abbahagyta a kacagást. Szerencséje.
- Ha van egy besúgója az embernek, akkor az bizonyára megkönnyíti a dolgokat. – csúszott ki a számon, és negédesen Hilary-re néztem.
- Winnie, tudod, hogy nem szép dolog megvádolni egy embert, ha nincsenek bizonyítékaid. – így ő.
- Ó, valóban? – a szemeim szinte szikrákat szórtak a haragtól. Hogy lehet valaki ennyire kétszínű és… idegesítő és… nem találtam a szavakat. Akkorát tudtam volna ordítani a bennem rejlő dühtől, hogy beleremegtek volna a falak. És már igazán kíváncsi voltam rá, miért van az, hogy ismét nincs itt rajtunk kívül más. Talán… valami módon… elaltatta őket? Ez elég idiótán hangzik.
- Rátapintottál a lényegre kislány. – szólt Nicole. Mi van?
- Miről van szó?
- Amire gondoltál az előbb. Valóban, el tudja altatni az embereket. – még mindig mosolygott.
- Te olvasol a gondolataimban? – a hangomból sütött a harag.
- Én inkább úgy nevezném, hogy auralátás.
- Ó, hogy megválogatod a szavakat… - szűrtem a fogaim közt. Pánikba estem, nem tagadom. Biztos jól szórakozik rajtam, és az iránta érzett féltékenységemen. Rosszabb már nem lehet. Vagy még is?
Olyan hihetetlenül gyorsan mozogtak, hogy én csak annyit láttam, hogy Nicole előránt egy kést és William elé veti magát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.07.12. 16:15:51
A n g y a l · http://twilight-angyal.blogspot.com/ 2009.07.12. 17:01:09
Sajnálom, hogy eddig nem nagyon írtam kritikát. Irtó izgalmas lett az új fejid! Már nagyon várom a folytatást :P És én is kíváncsi vagyok, hogy megölni-e Williamet. Nem szeretném :( És akkor szegény Winnie is mennyit szenvedne. De gondolom nem ölöd meg :) Tök jó lenne, ha előjönne egy képesség Winnienek. Na de nem fantáziálok :) Nagyon várom a következő fejezetet
Puszi Angyal
Fairy Tale 2009.07.12. 19:15:11
Hú, akkor jó, örülök neki :P Megpróbálom minél előbb összehozni az új fejezetet, remélhetőleg az hosszabb lesz és izgalmasabb is :) Abból majd minden kiderül! :D
puszi :)
Kommentek